Akkoriban netes társkeresőn ismerkedtem. Az egyik lehetséges "áldozattal" találkoztam, átlagos randi volt. Vagy még az sem... Semmi nem fogott meg benne, nagyjából másfél órányi kevésbé izgalmas beszélgetés után kimentettem magam és elindultam haza. Éhes voltam, beugrottam enni egy közeli gyorsétterembe. Nem voltak sokan bent, mégis mikor beléptem megállt a levegő. Feltűnő ruhában, némi sminkben, telefonnal a kezemben érkeztem, éppen üzenetváltásban voltam. Kissé gúnyos mosoly ült ki az arcomra az akkor beérkező üzenet láttán. Te is ott voltál, alig észrevehetően mértél végig, a rendelésedre vártál. Belefeledkeztem az evésbe és az üzengetésbe egyszerre, mikor a szemem sarkából láttam, hogy elindulsz kifelé. Egy pillanatra megálltál mellettem, letettél valamit az asztalomra, mosolyogva köszöntél és el is tűntél. Annyira meglepődtem, hogy kellett némi idő, mire észrevettem, egy csoki hever a tányérom mellett. A csoki köré egy cetli volt tekerve, amin a neved és a telefonszámod állt, egy rövid üzenettel: "Édes a mosolyod!"... A Tiéd pedig elvarázsolt! Felpattantam, kirohantam, kerestelek, de addigra eltűntél, mintha ott sem lettél volna. Néhány perc gondolkodás után sms-t küldtem Neked, hogy "Le is vettél a lábamról!" és vártam. Tényleg levettél a lábamról! Frappáns, kedves ötlet volt, így még nem próbált meg felszedni senki. Azt a kis cetlit a neveddel, számoddal és a rövid üzenettel azóta őrzöm. A tárcámban van, néha előveszem, nézegetem, visszaemlékszem, hogy is volt... Ott kezdődött minden, aznap, mikor véletlenül betévedtem oda, ahol Te is ott voltál. A szemed, a mosolyod, ahogy rám néztél elvarázsolt. Egy gyönyörű mese kezdődött ott el...