Vannak napok, amiket egyedül töltök. Amikor nem tudsz jönni. Olyankor telefonok és üzenetek váltják egymást, szerelmes dalok jönnek-mennek. Túlélem csak a napot, amiről tudom az elejétől fogva, hogy nem lesz időd/lehetőséged elszökni. Nincs mire várni, csak a nap végére, amikor nagy nehezen elalszom, hogy jöhessen egy újabb nap, amikor láthatlak. Feszült vagyok ilyenkor, Te megnyugtatsz. Már a puszta jelenléted is olyan hatással van rám, hogy ha ideges is vagyok, nagyon gyorsan csillapodik. Ugyanígy hatok én is Rád. Lassan telik az idő, a percek óráknak tűnnek Nélküled, veled viszont az órák perceknek. Aztán van, hogy váratlanul jön egy üzenet, hogy pár percre, egy csókra el tudsz szaladni, ellopsz máshonnan egy kis időt, csak hogy érezd a szám ízét és én a Tiédet. Annyira érezhetően szeretjük egymást, hogy a szerelmünket szinte meg lehet érinteni! Szikrázik a levegő közöttünk még mindig, egy pillanatra nem engedjük el egymás kezét sem. Meghitten beszélgetünk, tervezgetünk, a jövőnket. Együtt, a közös jövőnket. Ami azért valljuk be, eléggé paradox. Hogy tervezhetek én bármit is egy nős emberrel, aki nem hagyhatja el a családját? Hogy gondolhatom, hogy az enyém vagy, mikor ez önámítás csak? Elég lesz-e nekem az az élet, amit ebben a formában együtt tudunk élni? Titkos találkák egy kis lakásban, alig néhány együtt töltött éjszaka, miközben én feladom a lehetőségét is annak, hogy klasszikus értelemben vett "normális" életem legyen. És mégis... Akármilyen bizarr is a gondolat, egy kis közös lakás, ahol Te is otthon érezheted magad, ha jössz, ami a miénk, a kettőnké, ahol elbújhatunk és szerethetjük egymást, olyannyira jól hangzik, hogy észrevétlenül azon kezdek töprengeni, vajon milyen színű legyen majd a fal és a függöny... Boldog lennék ott Veled, annyira szeretlek, hogy nem vágyom másra! Próbálom elfogadni, hogy osztoznom kell, mert még így is megéri! Olyan erős érzelmek kötnek össze minket, amik ritkán adatnak meg egy ember életében, van akiében soha. És ha ez sem lenne, belehalnék. A semmi rosszabb, mint ez. A szíved és a lelked az enyém! Sodródom az árral, hagyom, hogy történjen, aminek történnie kell. Ha odafönt ez van elrendelve, akkor úgy is hiába kapálózok bármelyik irányba is, mint egy erősen örvénylő folyó, magával visz a sorsom...