Hívtál reggel, azt mondtad jössz, együtt reggelizünk. Én kiugrottam az ágyból, megittam a szokásos dupla presszómat, lezuhanyoztam, rendbe tettem magam és vártalak... Aztán írtál, hogy dolgod van. Később jössz, nem tudod mikor. És én csak várok. Ahogy minden nap, minden percben. Áltatom magam azzal, hogy az enyém lettél, hogy csak engem szeretsz. Pedig ott van a családod, a feleséged, a gyerekek. És én sosem leszek az első. Tudom, hogy szeretsz, nagyon, ahogy én is Téged. De ez nem tudom meddig lesz elég. Nem tudom meddig bírom még, folyton várni, folyton másodiknak lenni. Nem is másodiknak, sokadiknak. Pedig ha tudsz, jössz, itt vagy velem, vigasztalsz, ölelsz, szeretsz. Aztán halkan súgod nekem, hogy menned kell, felöltözöl és hazamész. Hozzájuk... És én megint egyedül maradok, magányosan az ágyamban, az illatoddal a párnámon, a szavaid még a fülembe csengenek és próbálok nem gondolni arra, hogy otthon mi történik... Mégis, az életemnél is jobban szeretlek! Megmutattad, mennyire tudok szeretni, mire vagyok képes. Lebontottad a falaimat, pucérra vetkőztetted a lelkemet, amit addig gondosan álca mögé bújtattam. Vörös körmös, dögös, vadász álca mögé. Kerültem az érzelmeket, kifejezetten taszítottam magamtól. Ha valaki közelebb került volna, menekültem. Előled nem tudtam, pedig próbáltam. De annyira szeretsz, hogy képtelen vagyok véget vetni ennek. Pedig soha nem osztoztam szerelmen! Nem akarok osztozni rajtad. Ha az eszemre hallgatnék, kiszállnék ebből, és élném a magam életét, ami rohadtul nehéz és magányos. De nem megy. Még nem...