Nem tudtam, hogyan mondjam el Neked, hogy az utóbbi időben úgy érzetem magam, mint akinek a kezei és lábai szögesdróttal vannak összekötve. Vadlóhoz hasonlítottál mindig, közel állsz a valósághoz, kínai horoszkóp szerint is a ló évében születtem. Szabadnak, akaratosnak, száguldónak, szárnyalónak. Próbáltam megfelelni, talán részben magam kötöttem össze, és húztam szorosabbra a drótot, addig, míg végül már annyira vágott, hogy vér serkent a sebből. Ordítani akartam, úgy éreztem, haldoklom.

Aztán tegnap este valami változott. Megláttad, mennyire megtörtem, mennyire elfogytam a szó szoros értelmében, testileg és lelkileg egyaránt megviseltek az elmúlt hónapok. És tegnap kimondtad! Levágod rólam a drótokat, kiengedsz a szűk karámból, hátha akkor ha hagysz engem száguldani kicsit, megnyugszik a lelkem. És mára mintha kicseréltek volna! Hiába köszöntött be ma az ősz esővel, széllel és hűvössel, mégis úgy érzetem, mintha szárnyaim nőttek volna! A munkahelyemen kreatív voltam megint, jókedvű, tele élettel!

Igen, vadló vagyok, aki szeret szabadon vágtatni, ugyanakkor most talán még kevésbé van rá esélye bárkinek is, hogy Tőled elvegyen! Szeretsz, ahogy én Téged, mégis engeded, hogy a saját utam járjam. Engedsz szélben rohanni, szabadon, kötelek, drótok nélkül élni. És ezzel a legnagyobb ajándékot adtad nekem vissza, amit meg fogok hálálni!!! Van egy mondás, már többször mondtam, kísértéssel tele van a világ! Minden nap, minden helyzetben, a kérdés csak annyi, hogy szereted-e a másikat annyira, hogy bármilyen kísértésnek ellenállj, bármikor. És én szeretlek annyira, hogy jelenleg nincs emberi lény a földön, aki a közelembe tudna férkőzni.

Az életem nagy részét, az életkedvem adtad vissza! Tudom, nem volt könnyű, nem is lesz az. De mi az az életben? A mi szerelmünk soha nem volt sablonos, egyszerűnek sem éppen mondható. De ha eléggé szeretjük és akarjuk egymást, bármivel szembenézünk!

Végül ideteszek egy rövid kis leírást, a Ló és a Tigris kapcsolatáról. Ha nem tudtad volna, Te a Tigris évében születtél, és előre elárulom, az egyik legjobb párosítás!!!

Ló-Tigris: A viharos, forradalmár típusú Tigrist elismeri a Ló. Tüzes, féktelen természete megfelel ízlésének. Együtt olyan erősnek érzik magukat, hogy semmi sem lehetetlen vagy elérhetetlen számukra. Ha van kitartásuk, győznek. A Tigris idealizmusát nem mindig érti meg igazán a felületes Ló, de soha nem fogja a Tigrist cserbenhagyni. Jó társa lesz a Tigrisnek, reális tanácsaival segíti és a Tigrisnek szüksége is van ezekre. A Ló a Tigris egyik legjobb partnere lehet. Elég sok közöttük a hasonlóság, bár van ellentétes vonásuk is bőven. De a Ló jellembeli tulajdonságai megfelelnek a Tigrisnek, s még a tanácsait is elfogadja, a Ló pedig megérti a Tigrist, nem zavarja annak temperamentuma, s nem tagadja meg tőle az a csodálatot sem, amire a Tigrisnek szüksége van.

Azt hittük, ez örökké tart majd, hogy soha nem lesz vége. Hogy ugyan neked családod van, mégis valahogy együtt öregszünk meg. De a problémák felemésztettek minket. Ahogy az elején sejtettem, nem egy harmadik személy vet véget ennek, hanem az, hogy nekem nem lesz már elég. Több kell. Több együtt töltött idő, randik, mint egy kapcsolatban. Holott az első pillanattól kezdve tudtam, ez nem kapcsolat.

Az utóbbi hónapokban sok lett a probléma körülöttünk. A családod gyanakvó lett, ezért kevesebb időt tudtunk együtt eltölteni, szinte minden napom várakozással telt. A bizalmad nem lett erősebb irányomban, sőt. Hiába próbáltam bizonyítani, hogy megváltoztam, az előző életemet felszámoltam, rendíthetetlen és megközelíthetetlen vagyok más számára. Nem voltam elég jó, nem leszek soha elég jó...

Most éjszakánként hajnalig forgolódom, sokszor felébredek, a sírás randomban fog el, nem tisztelve azt, hogy éppen nem ideálisak a körülmények. Bár nem tudom, van-e ideális körülmény a zokogáshoz. Próbálom tartani magam, közben minden gondolatom Te vagy. Visszagondolok arra, mikor még a gondokat ki tudtuk zárni, mikor még minden nap jöttél, öleltél és éreztetted velem, mennyire szeretsz. Úgy tűnik, elvesztettelek. Ahogy mindenkit, akit igazán szerettem. 

Sokat kaptam Tőled, támogatást, segítséget, ott voltál a legnehezebb időkben és fogtad a kezem, ezért soha nem tudok elég hálás lenni. A sors talán ezért küldött, hogy fogd a kezem, míg a talaj megszilárdul némileg a lábam alatt. Most megint egyedül maradtam. Kicsit erősebben, tüskésebben és ismét emelem a falakat magam köré. Ember legyen a talpán, aki áttöri majd ezeket a falakat...

Van-e gyógyír? Igen. Közhely, de az idő. Idővel könnyebb lesz. Most még fáj, sokáig így lesz ez. Az elveszített szerelem már csak ilyen.......

Napok óta készültünk rá, bár végig ott volt a lehetőség, hogy valami közbejön. De nem jött. És volt 25 óránk együtt. Délután Érted mentem, este együtt vacsoráztunk, szerelmeskedtünk és EGYÜTT ALUDTUNK. Én akkor aludtam csak el, mikor kis időre elengedtél. Míg öleltél szorosan, csak ébren mosolyogtam, érezni akartam, hogy ott vagy mellettem, minden pillanatára emlékezni. Rég sikerült már együtt aludnunk, pedig talán az egyik legjobb dolog, szeretünk úgy aludni, hogy ott van a másik bármikor felébredünk. Szorosan egymásba fonódva feküdtünk, részegítő érzés volt a bőröd melege, az illatod, a halk szuszogásod a nyakamban. Reggel reggelit csináltam Neked, szerelmesen ültünk ott, én kócosan, de rettentő boldogan. Egész nap ágyban maradtunk, beszélgettünk, aludtunk, Rád fért a pihenés. Aztán letelt az időnk és hazavittelek. Csodás 25 óra volt, megint együtt, mert mi egymásnak születtünk. Csak bennem suttog egy hang egy kérdést. Meddig lehet ezt büntetlenül csinálni? Én vagyok a könnyebb helyzetben. És ezért nagyon nehéz nekem....

Elmentél, végleg... Nem bírtad, nem leszek elég jó soha. Nem ilyen nőre vágytál, mint én. Csak azt hitted. És összetört a szívem. Csak sírni tudok, sem aludni, sem enni. A gondolataim kuszák, próbálom elfogadni a helyzetet. Nehéz hetek jönnek. Életem szerelme voltál és az is maradsz. Soha ennyire és így nem szerettem senkit és nem is fogok talán. Megváltoztattad az életem, megmutattad mire vagyok képes, mennyire tudok szeretni. És ezt köszönöm. Köszönöm, hogy segítettél a bajban, mellettem álltál, a kezed nyújtottad. Talán a legnehezebb időszakban sodort mellém az élet. Hittem, hogy nekem szánt az Ég, hogy Neked születtem, Ő küldött azért, hogy jobbá tedd az életemet és kapjak egy kis boldogságot még egyszer... Ennyi járt, eddig szólt a mandátumod. Ilyen szerelem nincs több az ember életében, talán egyszer megadatik, többet nem. Én megkaptalak, néhány hónapig érezhettem azt, amire vágytam, amit kerestem. Eddig tartott... És el kell engedjelek.......

Köszönöm

"Köszönöm a könnyes éjszakákat,
Köszönöm, hogy szerethettelek,
Egy világot törtél össze bennem,
Mégse hidd, hogy elfelejtelek.
Hogyha látlak, visszatér az emlék,
S párnáimat könnyel öntözöm,
Hangod fájó sebet ejt szívemben,
S ezt a fájó érzést köszönöm.
Biztos harcolsz te is a szíveddel,
S letagadod, hogy most is szeretsz,
De megérzem vágyó tekinteted,
S szívemben újra remény ébred.
Köszönöm, hogy arcodra van írva,
Amit ajkad már nem mond el soha,
Elmentél én mégis itt érezlek,
Mert szerelmünk nem tűnt el tova.
Úgy szeretnék szíveden zokogni,
S könnyel kitörölni az az érzést,
Hogy szívemből nem tudlak kitépni.
Most várom, hogy hozzám visszatérj,
S letöröld omló könnyeimet,
Megszűnnek a könnyes éjszakák,
S meggyógyítod vérző szívemet.
Mert én érzem erősebb az érzés,
Bennem és benned is talán,
Mint mikor oly vágyódással néztél
Az első csók, vagy csókunk után.
Őszirózsa nyílik a szívemben,
Mégis érzem újra tavasz van.
Szerelmed volt nekem minden öröm,
Hogyha nem is szeretsz többé,
Ezt a szép emléket mégis KÖSZÖNÖM!"

Harcol a szívem az eszemmel. A szívem azt mondja, szeresd, öleld, ne engedd el. Az eszem pedig ordít közben. Kiabálja az igazságot, figyelmeztet, lengeti a vörös zászlót, hogy sosem leszel az enyém igazán, magányosan fogom tölteni életem nagy részét, csak várok. Várok arra, hogy gyere, hogy ölelj és szeress. Rövid ideig, amely idő olyan gyorsan elrepül. Fekszem egyedül az ágyamban, forgolódom csak éjjelente. Kora hajnalig nem alszom, két óránként felébredek. A telefonomért nyúlok, nézem írtál-e. Hiányzol mellőlem, szeretném, ha itt lehetnél. Minden este, minden reggel. Este hozzád bújni, reggel a karjaidban felébredni. Van, hogy írok Neked, pedig az sem biztos, hogy megkapod. Van, hogy rímbe szedem az érzéseimet, pedig nem is szeretem a verseket. Zenét hallgatok és bort kortyolgatok. Mostanában többször... És ez nem jó. Függő típus vagyok, hajlamos vagyok pótcselekvésbe fojtani a bánatom. A cigaretta hiányát felváltotta a borozgatás. Főleg, hogy mostanában vannak vitáink. Azt mondtad, sosem leszek olyan, mint amilyennek szeretnél és lehet, hogy igazad van... Azt is mondtad, olyan vagyok, mint egy férfi, csak a "nemesebb szervem" hiányzik. Ez is igaz sajnos. Közben Te tartasz életben. Már rég nem lennék talán, ha Te nem léptél volna az életembe. Ahol voltam és amerre tartottam önveszélyes volt. Kétszázzal száguldottam a szakadék felé. Szuicid vagyok. Tudom. Nem vagyok egy küzdő típus, ha egyszer kicsúszik a lábam alól a talaj, félek mit tennék. Tudom mit tennék... Egyszer már megpróbáltam. De az Istened, akiben annyira hiszel, nem engedett elmenni innen. Nem engedte, hogy feladjam, talán tudta, hogy Te még vársz rám. De ha Te sem leszel, akkor az Istened sem tarthat vissza, nem akarok többet egyedül maradni. Nem akarok magányos lenni, az estéimet magamban és borom társaságában tölteni. Gyenge és kevés vagyok ahhoz, hogy egyedül szembe menjek a világgal. Az tart életben, hogy vagy nekem, hogy holnap talán jössz, ölelsz és szeretsz megint. Rövid ideig, de elhihetem, hogy az enyém vagy. És soha nem leszel az enyém...

Nem mondom többet, elmondtam párszor,
Meghalnék érted naponta százszor!
Te vagy a napfény, mi a virágot élteti,
Nélküled hervadok, nem vagyok senki.
Magányos nappalok, holdfényes éjszakák,
Akarlak téged egy életen át.

Vannak napok, amiket egyedül töltök. Amikor nem tudsz jönni. Olyankor telefonok és üzenetek váltják egymást, szerelmes dalok jönnek-mennek. Túlélem csak a napot, amiről tudom az elejétől fogva, hogy nem lesz időd/lehetőséged elszökni. Nincs mire várni, csak a nap végére, amikor nagy nehezen elalszom, hogy jöhessen egy újabb nap, amikor láthatlak. Feszült vagyok ilyenkor, Te megnyugtatsz. Már a puszta jelenléted is olyan hatással van rám, hogy ha ideges is vagyok, nagyon gyorsan csillapodik. Ugyanígy hatok én is Rád. Lassan telik az idő, a percek óráknak tűnnek Nélküled, veled viszont az órák perceknek. Aztán van, hogy váratlanul jön egy üzenet, hogy pár percre, egy csókra el tudsz szaladni, ellopsz máshonnan egy kis időt, csak hogy érezd a szám ízét és én a Tiédet. Annyira érezhetően szeretjük egymást, hogy a szerelmünket szinte meg lehet érinteni! Szikrázik a levegő közöttünk még mindig, egy pillanatra nem engedjük el egymás kezét sem. Meghitten beszélgetünk, tervezgetünk, a jövőnket. Együtt, a közös jövőnket. Ami azért valljuk be, eléggé paradox. Hogy tervezhetek én bármit is egy nős emberrel, aki nem hagyhatja el a családját? Hogy gondolhatom, hogy az enyém vagy, mikor ez önámítás csak? Elég lesz-e nekem az az élet, amit ebben a formában együtt tudunk élni? Titkos találkák egy kis lakásban, alig néhány együtt töltött éjszaka, miközben én feladom a lehetőségét is annak, hogy klasszikus értelemben vett "normális" életem legyen. És mégis... Akármilyen bizarr is a gondolat, egy kis közös lakás, ahol Te is otthon érezheted magad, ha jössz, ami a miénk, a kettőnké, ahol elbújhatunk és szerethetjük egymást, olyannyira jól hangzik, hogy észrevétlenül azon kezdek töprengeni, vajon milyen színű legyen majd a fal és a függöny... Boldog lennék ott Veled, annyira szeretlek, hogy nem vágyom másra! Próbálom elfogadni, hogy osztoznom kell, mert még így is megéri! Olyan erős érzelmek kötnek össze minket, amik ritkán adatnak meg egy ember életében, van akiében soha. És ha ez sem lenne, belehalnék. A semmi rosszabb, mint ez. A szíved és a lelked az enyém! Sodródom az árral, hagyom, hogy történjen, aminek történnie kell. Ha odafönt ez van elrendelve, akkor úgy is hiába kapálózok bármelyik irányba is, mint egy erősen örvénylő folyó, magával visz a sorsom...

Alattomos egy érzés. Megjelenik és szétterjed, mint a rák a testben, és szépen lassan felemészt mindent. Neked kiváló a modorod, vicces, udvarias és gyönyörű vagy. A mosolyod térdre kényszerít tucatnyi nőt, bárki a lábaid elé omlana, ha akarnád. Nem egyszer maguk a nők ajánlkoznak fel Neked, szemtelenül, szégyenérzettől mentesen. Akkor is ha férjnél vannak. És bennem kétely ébredt. Gyűlölöm ezt az érzést, itt motoszkál bennem folyamatosan, az álmaimat is befolyásolja éjszaka. Szeretném kivágni, mint egy rosszindulatú daganatot! Ahogy kint a gyengülő októberi napsütés próbálja felolvasztani a felhőket, úgy próbálom én is az én kétely felhőimet eloszlatni. Túl sok volt az életemben a csalódás, túl sok a megvezetés, ígéretek, üres szavak. Gőzölög a forró tea mellettem, gyümölcsös illata kicsit visszaidézi a nyarat. Milyen csodás nyár is volt ez! Még a mérhetetlen fájdalommal együtt is, ami hónapokra lebénított, és csak egy műtéttel lehetett megszüntetni. Már csak a heg emlékeztet a fájdalomra, jó lenne, ha kételyre is csak egy heg emlékeztetne... 

Nemrég azt mondtad nekem, gyönyörű vagyok. Egyre szebb. A boldogság és a szerelem teszi, azt gondoltam emiatt látsz szebbnek. Aztán a minap, ahogy a gépemen lévő régi képeket nézegettem, rábukkantam egy, úgy hat évvel ezelőtti mappára, benne akkori képekkel. Akkor még bőven az előző kapcsolatomban vegetáltam. Mert akkor az már csak az volt. Egy zöldség voltam. És megdöbbentem a képek láttán. Mintha most lennék hat évvel fiatalabb! A szemeim karikásak voltak, a mosolyom egyik képen sem volt őszinte, megtörtnek és meggyötörtnek tűnök rajtuk. Az arcom sápadt volt, a hajam kusza, a tekintetem üveges. Haldokoltam. A lelkem legalábbis. Most sem szeretek tükörbe nézni, sosem tartottam magam kicsit sem szépnek. Bár a szépség nagyon relatív fogalom, erről egy angol mondás jut eszembe: "The beauty is in the eye of the beholder". Talán úgy fordítanám, hogy az a szép, akit a szem szépnek lát. Mégis az akkori és a mostani énem köszönőviszonyban sincs egymással. Pedig felszedtem pár kilót is, eltelt hat év. De megváltozott minden, az egész életem. Magam mögött hagytam a vegetálást, felszámoltam a múltamat, lezártam kapcsolatokat, amikre már nem volt szükségem, vagy nem váltak javamra. És aztán jöttél Te. A változás már megindult előtted is, mégis úgy érzem, most kezdek kiteljesedni, most érzem, hogy élek! Mert akkor nem éltem, most létezem!

Miért van az, hogy akit a legjobban szeretünk, azt tudjuk a legjobban megbántani? Fájdalmat okozok, és magam sem tudom megmagyarázni, hogy mi az oka... Annyira szeretlek Téged, hogy ha kellene, az életemet adnám, de gondolkodás nélkül megölnék bárkit, aki Téged bánt! És magammal kellene kezdenem. Én bántalak a legjobban. Pedig vigyáznom kellene, a kapcsolatunk egy kincs és az ember lánya elvileg vigyáz a kincsre. Nekem nem mindig sikerül. Meggondolatlan vagyok, még mindig van, hogy előbb jár a szám, mint gondolkoznék. Annyira nem érdemled meg... Annyira nem érdemellek meg. Te csak segítesz, támogatsz, mellettem vagy erődön felül és képes vagyok cserébe a lelkedbe taposni, gyötörni. Ilyenkor arra gondolok, el kellene engedjelek, hogy ne okozhassak több fájdalmat. Hogy ne probléma forrása legyek és elfelejthess. Közben remélem, hogy soha nem felejtesz el, soha nem engedsz el és azt sem hagyod, hogy én elmenjek... Azon töprengek, miért vagyok dacos. Pont Veled nem kellene az legyek. Valahol legbelül pedig tudom a választ. Itt van bennem, velem minden nap. Mindig mikor esténként egyedül forgolódom az ágyamban, elképzelem, hogy otthon vagy. A feleséged mellett fekszel, vele alszol el, vele ébredsz. Folyton mondogatom magamnak, hogy megalkuszom, elfogadom, próbálom nem létezőként kezelni a "másik" életed. Közben én is önző vagyok, magamnak akarnálak. Egészen... Éjszakára és reggelre is. Veled ébredni, reggel egymásra nézni, a másikat meglátni először, együtt leülni, összedobni valami könnyű reggelit, mosolyogni egymásra, miközben a dupla presszómat kortyolgatom. Egyedül nem dobok össze semmit, enni sem nagyon van kedvem, csak a dupla presszó állandó. Nekem ő a társam reggel, fekete és forró, pont, mint Te... Még a kávémról is Te jutsz eszembe. Kavargatom a gőzölgő ébresztőmet, megszokásból még mindig kiülök. Már nem gyújtok rá mellé, nem is hiányzik. De a rituálé megmaradt, csak a büdös cigarettát felváltotta az elegáns, nőies elektromos cigi. Közben szégyellem magam. A régi, elrontott életemért, hogy dacos tudok lenni és hogy pont Neked tudok húsba maró kínokat okozni... Nem érdemellek meg, mert néha bántalak...

Akkoriban netes társkeresőn ismerkedtem. Az egyik lehetséges "áldozattal" találkoztam, átlagos randi volt. Vagy még az sem... Semmi nem fogott meg benne, nagyjából másfél órányi kevésbé izgalmas beszélgetés után kimentettem magam és elindultam haza. Éhes voltam, beugrottam enni egy közeli gyorsétterembe. Nem voltak sokan bent, mégis mikor beléptem megállt a levegő. Feltűnő ruhában, némi sminkben, telefonnal a kezemben érkeztem, éppen üzenetváltásban voltam. Kissé gúnyos mosoly ült ki az arcomra az akkor beérkező üzenet láttán. Te is ott voltál, alig észrevehetően mértél végig, a rendelésedre vártál. Belefeledkeztem az evésbe és az üzengetésbe egyszerre, mikor a szemem sarkából láttam, hogy elindulsz kifelé. Egy pillanatra megálltál mellettem, letettél valamit az asztalomra, mosolyogva köszöntél és el is tűntél. Annyira meglepődtem, hogy kellett némi idő, mire észrevettem, egy csoki hever a tányérom mellett. A csoki köré egy cetli volt tekerve, amin a neved és a telefonszámod állt, egy rövid üzenettel: "Édes a mosolyod!"... A Tiéd pedig elvarázsolt! Felpattantam, kirohantam, kerestelek, de addigra eltűntél, mintha ott sem lettél volna. Néhány perc gondolkodás után sms-t küldtem Neked, hogy "Le is vettél a lábamról!" és vártam. Tényleg levettél a lábamról! Frappáns, kedves ötlet volt, így még nem próbált meg felszedni senki. Azt a kis cetlit a neveddel, számoddal és a rövid üzenettel azóta őrzöm. A tárcámban van, néha előveszem, nézegetem, visszaemlékszem, hogy is volt... Ott kezdődött minden, aznap, mikor véletlenül betévedtem oda, ahol Te is ott voltál. A szemed, a mosolyod, ahogy rám néztél elvarázsolt. Egy gyönyörű mese kezdődött ott el...