Rövid találkozás, egy eldugott helyen a kocsiban. Kint csöndesen esik az eső, szerencsénkre, így kicsi az esélye, hogy meglát valami ismerős. Lopott percek, lopott csókok, kis beszélgetés, miközben végig fogjuk egymás kezét. Mint kamaszkorunkban, az első szerelem érzése önt el bennünket, mégis más. Már felnőttek vagyunk. Tapasztalat is van bőven, jók, rosszak egyaránt. Nálad többnyire jó. Ezért racionálisan próbálunk gondolkodni. Mondom próbálunk! Mert nem nagyon megy... Az eszem azt mondja, engedjelek el, mert így csak folyamatosan csökkentem az esélyem egy igazi párkapcsolatra. Ahol nincs feleség, gyerek, folyton együtt lehetnék vele, lassan minden közös, később együtt élhetnék valakivel és akár feleség is lehetnék. És mikor erre a pontra érek, még az eszem is azt kezdi mondani, hogy jó ez így, ahogy van. Viszonylagos függetlenségem megmarad, tudom milyen együtt élni valakivel sokáig. És nem tudom menne-e megint. Most van, hogy csak úgy beesem az ágyba, reggel zuhanyzom, ha egy levetett ruhadarabot elöl hagyok, nincs konfliktus senkivel belőle. Ugyanakkor, ha Veled élhetnék, lehet, hogy még erre is figyelnék és elraknám inkább... És Te is tudod, hogy nálam visszafele megy már a számláló. Ezért többször ajánlottad, hogy ugyan mindennél jobban szeretsz és talán pont ezért, ha szeretném, elengedsz. Keressek, találjak valaki függetlent, menjek férjhez. És ilyenkor elsírom magam... Mert nem tudom elképzelni, hogy mást szeressek. Nem hittem volna, hogy egy ilyen szerelem engem még megtalálhat. Mindent elsöprő, lélekbe maró, egyszerre égetően fájdalmas és simogatóan édes. Most jó. Később nem tudom mi lesz. Az biztos, hogy sokkal nehezebb lesz elengedni egymást... Aztán letelik az időnk, menned kell... Hosszas búcsú, szerelmes összenézés még utoljára és hazaindulok. Hangos zene, szürke város, vizes utak. Szomorúnak tűnő esernyős emberek és az én szívem is belehasad egy pillanatra. Aztán mégis mosolygok, mert szerelmes vagyok!

Pár hónapja még nagyon szerettem aludni. Sokat aludni... A 24 órás napból nagyjából 12-14 órát tudtam alvással tölteni, ennek megvolt az oka. Aludni és álomvilágban élni sokkal jobb volt, mint ébren lenni  és a valóságot elviselni. Mióta ismerlek, alig alszom. Kevesebb, mint a felét, mint azelőtt. Mert már nem jó aludni, nem akarok álomvilágban élni, a valóság édes és gyönyörű! Reggelente arra ébredni, hogy a telefonom üzenetet jelez és tudom, Te írtál! Édes reggelek ezek, édes, szerelmes üzenetekkel. Hiába ébredek egyedül az ágyamban, kicsit mégis itt vagy velem, mellettem. A szívemben és a gondolataimban. Jó szeretni Téged, jó szerelmesnek lenni, mást nem akarni, Rád vágyni. És bármilyen borús a reggel, egy ilyen üzenet ragyogóvá teszi, mintha a nap arany sugarai sütnének be az ablakomon. Felkelek, jön a szokásos dupla presszóm, kiülök vele és az e-cigimmel, mert az igazit letettem, miattad. Többször elolvasom, amit írtál, még azt is, amit én válaszolok. Nem törődöm a csöpögő esővel, hogy a nyár már elmúlt és a reggelek hűvösebbek, csak mosolygok, szerelmesen, boldogan. Még akkor is, ha egy-egy napon elbizonytalanodom, jó-e, helyes-e ez így. Ezt Te is tudod, érzed rajtam. Van, hogy úgy érzem, az eszemre kellene hallgassak és el kell engedjelek. Miattad és miattam is. Aztán jössz, ölelsz, a csókodnál és a szádnál édesebb ízt nem éreztem soha és akkor újra a szívem győz az eszem felett. Nem engedhetjük el egymást. Lassan elfogy a kávém, elindul a napom és még mindig mosolygok. Mert édessé teszed a reggeleimet... 

Hívsz és jössz. Itt vagy, ölelsz, csókolsz és szeretsz. És sosem szerettem ennyire! Nincs semmi, amire elcserélném ezt az érzést, a lopott órákat, perceket. Ahogy egymásra nézünk, ahogy egymást szeretjük. Sokszor kértem Istent, ha nem nekem szánt, vegyen el! És mindig, amikor ezt kértem, csak közelebb hozott. Már nem kérem, hogy vegyen el. Már minden nap hálát adok, hogy vagy nekem. Neked születtem, Rád vártam, Téged kerestelek! A szennyes múltam felszámolása elenyésző áldozat volt Érted. És lemondani egy bizonytalan, megalkuvásokkal teli jövőről nem nehéz. Akárki jönne, nem tudnám elképzelni vele. Nem akarok szerelem nélküli kapcsolatot, csak hogy elmondhassam, férjem van. Nem kell... Nekem szerelem, szenvedély kell, nekem Te kellesz! Minden különbözőségünk és nehézségünk ellenére. Fáj, hogy családod van, nem könnyű osztozni rajtad. De megéri! Mert ezt kerestem, erre vártam egész életemben. Még akkor is, ha az estéim egyedül töltöm, de egy kicsit mindig velem vagy, egy kis részed mindig itt marad. Ezért megérte feladni a biztos boldogtalanságot, akkor azt gondoltam, a bizonytalan boldogságért teszem. Ezért a boldogságért megérte! Ez bármit megér! Az életem nem most romlott el, a keserű, elrontott életem Te csak jobbá tetted, megmutattad mennyire tudok szeretni. Hogy az önző mivoltomat alárendeltem Neked, hogy mindent Neked akarok adni. Már nem kérdezem, hogy miért. A válasz: hogy jobb ember legyek. Jobbá tettél, jobbá tetted az életem, este úgy alszom el, hogy Rád gondolok, éjjel Rólad álmodom, reggel Te vagy az első gondolatom. Nappal Téged várlak, nem vágyom máshova, a várakozás is édes. Kinézek az ablakon, a függöny mögül kémlelem az utcát, hátha Te jössz éppen. Aztán csörög a telefon és úgy szólsz bele: szerelmem... És a mosoly, ami ekkor kiül az arcomra, minden egyedül töltött percért kárpótol. Ez a legjobb érzés a világon... Szeretve lenni jó, de szeretni még jobb!!!

Hívtál reggel, azt mondtad jössz, együtt reggelizünk. Én kiugrottam az ágyból, megittam a szokásos dupla presszómat, lezuhanyoztam, rendbe tettem magam és vártalak... Aztán írtál, hogy dolgod van. Később jössz, nem tudod mikor. És én csak várok. Ahogy minden nap, minden percben. Áltatom magam azzal, hogy az enyém lettél, hogy csak engem szeretsz. Pedig ott van a családod, a feleséged, a gyerekek. És én sosem leszek az első. Tudom, hogy szeretsz, nagyon, ahogy én is Téged. De ez nem tudom meddig lesz elég. Nem tudom meddig bírom még, folyton várni, folyton másodiknak lenni. Nem is másodiknak, sokadiknak. Pedig ha tudsz, jössz, itt vagy velem, vigasztalsz, ölelsz, szeretsz. Aztán halkan súgod nekem, hogy menned kell, felöltözöl és hazamész. Hozzájuk... És én megint egyedül maradok, magányosan az ágyamban, az illatoddal a párnámon, a szavaid még a fülembe csengenek és próbálok nem gondolni arra, hogy otthon mi történik... Mégis, az életemnél is jobban szeretlek! Megmutattad, mennyire tudok szeretni, mire vagyok képes. Lebontottad a falaimat, pucérra vetkőztetted a lelkemet, amit addig gondosan álca mögé bújtattam. Vörös körmös, dögös, vadász álca mögé. Kerültem az érzelmeket, kifejezetten taszítottam magamtól. Ha valaki közelebb került volna, menekültem. Előled nem tudtam, pedig próbáltam. De annyira szeretsz, hogy képtelen vagyok véget vetni ennek. Pedig soha nem osztoztam szerelmen! Nem akarok osztozni rajtad. Ha az eszemre hallgatnék, kiszállnék ebből, és élném a magam életét, ami rohadtul nehéz és magányos. De nem megy. Még nem...