Rövid találkozás, egy eldugott helyen a kocsiban. Kint csöndesen esik az eső, szerencsénkre, így kicsi az esélye, hogy meglát valami ismerős. Lopott percek, lopott csókok, kis beszélgetés, miközben végig fogjuk egymás kezét. Mint kamaszkorunkban, az első szerelem érzése önt el bennünket, mégis más. Már felnőttek vagyunk. Tapasztalat is van bőven, jók, rosszak egyaránt. Nálad többnyire jó. Ezért racionálisan próbálunk gondolkodni. Mondom próbálunk! Mert nem nagyon megy... Az eszem azt mondja, engedjelek el, mert így csak folyamatosan csökkentem az esélyem egy igazi párkapcsolatra. Ahol nincs feleség, gyerek, folyton együtt lehetnék vele, lassan minden közös, később együtt élhetnék valakivel és akár feleség is lehetnék. És mikor erre a pontra érek, még az eszem is azt kezdi mondani, hogy jó ez így, ahogy van. Viszonylagos függetlenségem megmarad, tudom milyen együtt élni valakivel sokáig. És nem tudom menne-e megint. Most van, hogy csak úgy beesem az ágyba, reggel zuhanyzom, ha egy levetett ruhadarabot elöl hagyok, nincs konfliktus senkivel belőle. Ugyanakkor, ha Veled élhetnék, lehet, hogy még erre is figyelnék és elraknám inkább... És Te is tudod, hogy nálam visszafele megy már a számláló. Ezért többször ajánlottad, hogy ugyan mindennél jobban szeretsz és talán pont ezért, ha szeretném, elengedsz. Keressek, találjak valaki függetlent, menjek férjhez. És ilyenkor elsírom magam... Mert nem tudom elképzelni, hogy mást szeressek. Nem hittem volna, hogy egy ilyen szerelem engem még megtalálhat. Mindent elsöprő, lélekbe maró, egyszerre égetően fájdalmas és simogatóan édes. Most jó. Később nem tudom mi lesz. Az biztos, hogy sokkal nehezebb lesz elengedni egymást... Aztán letelik az időnk, menned kell... Hosszas búcsú, szerelmes összenézés még utoljára és hazaindulok. Hangos zene, szürke város, vizes utak. Szomorúnak tűnő esernyős emberek és az én szívem is belehasad egy pillanatra. Aztán mégis mosolygok, mert szerelmes vagyok!