Harcol a szívem az eszemmel. A szívem azt mondja, szeresd, öleld, ne engedd el. Az eszem pedig ordít közben. Kiabálja az igazságot, figyelmeztet, lengeti a vörös zászlót, hogy sosem leszel az enyém igazán, magányosan fogom tölteni életem nagy részét, csak várok. Várok arra, hogy gyere, hogy ölelj és szeress. Rövid ideig, amely idő olyan gyorsan elrepül. Fekszem egyedül az ágyamban, forgolódom csak éjjelente. Kora hajnalig nem alszom, két óránként felébredek. A telefonomért nyúlok, nézem írtál-e. Hiányzol mellőlem, szeretném, ha itt lehetnél. Minden este, minden reggel. Este hozzád bújni, reggel a karjaidban felébredni. Van, hogy írok Neked, pedig az sem biztos, hogy megkapod. Van, hogy rímbe szedem az érzéseimet, pedig nem is szeretem a verseket. Zenét hallgatok és bort kortyolgatok. Mostanában többször... És ez nem jó. Függő típus vagyok, hajlamos vagyok pótcselekvésbe fojtani a bánatom. A cigaretta hiányát felváltotta a borozgatás. Főleg, hogy mostanában vannak vitáink. Azt mondtad, sosem leszek olyan, mint amilyennek szeretnél és lehet, hogy igazad van... Azt is mondtad, olyan vagyok, mint egy férfi, csak a "nemesebb szervem" hiányzik. Ez is igaz sajnos. Közben Te tartasz életben. Már rég nem lennék talán, ha Te nem léptél volna az életembe. Ahol voltam és amerre tartottam önveszélyes volt. Kétszázzal száguldottam a szakadék felé. Szuicid vagyok. Tudom. Nem vagyok egy küzdő típus, ha egyszer kicsúszik a lábam alól a talaj, félek mit tennék. Tudom mit tennék... Egyszer már megpróbáltam. De az Istened, akiben annyira hiszel, nem engedett elmenni innen. Nem engedte, hogy feladjam, talán tudta, hogy Te még vársz rám. De ha Te sem leszel, akkor az Istened sem tarthat vissza, nem akarok többet egyedül maradni. Nem akarok magányos lenni, az estéimet magamban és borom társaságában tölteni. Gyenge és kevés vagyok ahhoz, hogy egyedül szembe menjek a világgal. Az tart életben, hogy vagy nekem, hogy holnap talán jössz, ölelsz és szeretsz megint. Rövid ideig, de elhihetem, hogy az enyém vagy. És soha nem leszel az enyém...

Nem mondom többet, elmondtam párszor,
Meghalnék érted naponta százszor!
Te vagy a napfény, mi a virágot élteti,
Nélküled hervadok, nem vagyok senki.
Magányos nappalok, holdfényes éjszakák,
Akarlak téged egy életen át.